Még mindig túl sűrűek a napok. Talán erre mondták anno az okosok, hogy még 10-16 évig így lesz. 

De azért ez nem jelenti azt, hogy nem gyógyulgatok. A januárban újrakezdett jógázás a legsikeresebb, itt a napi 5 perctől eljutottam a napi 25-ig, és érezhetően karban tart. A lábam 90% de ez a mindennapokban jól használható, és ha nem kell hozzáérnem, és szembesülnöm azzal a bizarr érzéssel, akkor nincs panasz. 

Februárban úgy döntöttem, hogy a sorozatos megfázások miatt az orrtisztításban fogok hinni. A Physiomer strong jet-készleteit sajnos a környék összes gyógyszertárában sikerült elfogyasztanom, meg aztán ahhoz képest, hogy milyen drága, nagyon gyorsan fogy, és nekem nem csak átmenetileg kell. Kerestem valami olcsóbb  és autentikusabb megoldást, de itt meg is akadt a dolog, még mindig feladatom, hogy vegyek egy Netipotot. 

A márciusi elhatározásom a jóga továbbfejlesztése a pranayama-k gyakorlásával. Ez azért jó, mert olyankor is tudom csinálni, amikor a jógázáshoz hulla fáradt vagyok. Ahhoz képest elég kevésszer gyakorlom, mert kicsit kiakadtam azon, hogy ilyenkor érzem a csökkent tüdőkapacitást. Ha ezen túl tudok lépni, akkor viszont elhiszem, hogy segíthet. 

Még mindig a keleti iránynál maradva, áprilisban a szülinapomat kihasználtam arra, hogy egy kicsit jobban elmélyedhessek az ayurvédában. Hozattam magamnak ezt a könyvet: Ayurvéda-Az öngyógyítás tudománya . és arra gondoltam, hogy az étkezésen belül, ami nagyon hansúlyos ebben az elméletben, a cukrokat fogom meg először. Na ennél nehezebb talán nincs is a nyugati civilizációban, feladni azonban nem fogom. Egyelőre szerintem néhány százalékos spórolásnál tartok, de lesz ez még jobb is. 

A május viszont nagy kérdőjel, pedig mindjárt vége. Mi legyen a következő (és az az utáni) lépés?

Amióta hazajöttünk Magyarországról, újult erővel vetettem bele magam a gyógyulásba. És én aztán nem vagyok az orvostudomány ellensége, de azért az is látszik, hogy ez a tudomány is kicsit kezd a katolikusok sorsára jutni, nem ad a kor által megkövetelt korszerű választ egy nagy csomó kérdésre. Ezeket a válaszokat próbálom idén megtalálni. 

Úgy döntöttem, hogy hónapokra bontom a gyógyulási tervemet, mert úgy könnyebb követni a feladatokat és az eredményeket is. 

A január nagy küzdelem volt. Valószínűleg a ''most egy kicsit rosszabbul leszel, mielőtt jól lennél" időszaka. Mindenesetre összeszorított foggal és fájós lábbal nekiálltam a jógának, ami azt jelentette, hogy heti egyszer másfél óra szakszerű felügyelet mellett, nagyon lájtos foglalkozás (easy flow), továbbá minden reggel földszinti magányomban legalább három napüdvözlet ébresztőnek. Volt egy megfázás is menet közben, ez nem könnyítette meg a dolgokat, de kitartottam. 

Ráadásul meghozta az ötletet a februári továbblépéshez: az orrtisztítóhoz. Egészen biztosan léteznek olcsóbb és környezetbarátabb megoldások a Physiomernél, de nekem bejött, mert baromi egyszerű használni, azonnal érzem a hatását, és remélhetőleg hosszú távon is működik.

Mindenkinek köszönöm, aki kívánta. Magam is meg vagyok lepve, de bejött: javul a lábam.  

Karácsonykor még teljesen reménytelennek nézett ki a dolog, irtózatos fájdalmak minden nap, aztán a menetrendszerű Tramadol esténként, hogy legalább valamennyire tudjak aludni... Napközben a kínlódás a meleg csizmával, a dörzsölő zoknival, a leülés sem jó, menés sem jó, a fekvés meg aztán végképp vacak. És aztán a felébredések az éjszaka közepén. Jajj. Tényleg azt hittem, hogy sosem lesz vége. 

Különösen amikor hazaérve visszamentem kontrollra, és láttam a dokik arcán a teljes érdektelenséget. Előkerült egy reumatológus néni is, de csak ugyanazt kérdezgette: jobban van-e a tüdőm? Mondtam, hogy leszámítva a rengeteg váladékot, ami orromon-számon akar kijönni folyton, és leszámítva, hogy nem tudom igazán tesztelni magam, hiszen nem tudok rendesen járni, akár azt is mondhatjuk, hogy jól. Hát akkor az jó hír, nem? Különben meg nem tudják, hogy ez az idegi károsodás, ami a lábamban van, vajon egyáltalán elmúlik-e. Kitartó kérésemre végül felírt egy másik fájdalomcsillapítót, ez lett volna az úgynevezett megoldás. 

Mindenesetre szteroid adag csökkentve, ettől az éjszakai virrasztások rögtön megszűntek, és visszamentem a jógára is, szinte könyörögve, hogy találjunk ki valamit, mert ez így nem lesz jó. Hogy a mozgás hatott, vagy közben a gyógyszer, vagy mindkettő egyszerre, nem tudom, de tény, hogy két hete semmilyen fájdalomcsillapítót nem kellett bevennem, és egyre jobban tudom használni a lábam. A tüdőm még egy kicsit vacakol, köhögök, de nem fulladok, szóval ebben a tekintetben már tényleg van helye a türelemnek. 

Megtaláltam a többi kórházi nap jegyzeteit is offline formában, és a mobilstick minden hadakozása ellenére most itt is vannak.

Dag 5

A hétköznapok visszatértek a kórházba is, ennek köszönhető, hogy a maradék két vizsgálatot is lezavarják kora délutánra. A neurológián kezdek, ahol a várakozásnak megfelelően mindenféle elektródát ragasztanak a lábamra, és így próbálják beindítani az idegeket. A várakozásommal ellentétben azonban ez fáj! Jó persze nem nagyon, de így is kell egy kis idő, amíg megszokom az érzést.

Alighogy visszaérek a szobába, már visznek is tovább a FOG-hez, akinél nagyon sokat kell várni a hideg folyosón, de végül szuperkedves (gyanús hogy már találkoztunk, cask én nem emlékeztem) és megállapítja, hogy a fülemmel-torkommal-orrommal minden rendben van, nem lát sehol gyulladást. Egy gonddal kevesebb.

Ezt leszámítva már cask annyi történik, hogy B behozza a gyerekeket délután, hogy el tudja végezni a labormunkáját. Ez engem eléggé próbára tesz, ki tudja, hogy a sok napos ágybanfekvés, vagy tényleg ez a szar ami dolgozik bennem, de nehéz most két gyereket animálni. Leviszem őket a játszótérre, illetve előtte még veszek nekik újságokat-színezőket, de így is majdnem megőrülök. Úgy kifáradok, mire elmennek (ráadásul még a kajám felét is megeszik), mintha maratont futottam volna. Ráadásul B ma nagyon rossz hírt is kapott, visszautasították a Marie Curie-pályázatát, ezúttal teljes joggal omlik össze.

A tüdőm sem volt túl jól ma, mint egy erős influenzánál, ez is elkeserít, sokkal jobb állapotban szeretnék már lenni.

Dag 6

Éjjel megint sikerült a jól bevált fájdalomcsillapító segítségével egy jót aludnom. 10 körül jön a doki2, akinek most már meg kéne jegyeznem a nevét, mindegy, sokadszorra közli, hogy preliminary results meg minden, és hogy nincs fertőzés, de még mindig várni kell, hogy milyen gyógyszert adjanak meg mikor mehetek haza. Na ezzel már tényleg nem vagyok előrébb.

Aztán délután, míg a gyerekek megint itt dekkolnak, váratlan fordulattal megjelenik dr. Thevissen, és közli, hogy preliminary, ugyanakkor azt is, hogy elkezdik adni a tablettás prednisone-t (kezdőadag 60mg), holnaptól kapok Metothrexate-ot, heti egyszer 15mg-ot és csütörtökön hazamehetek. Ismerteti a további ütemtervet is, bár erről majd még írásban is kapok valamit. Végre értékelhető fejlemény!

Már akár teljesen boldog is lehetnék, ha nem szúrná ezermillió tű a job lábamat. Ezzel nem nagyon foglalkoznak, mivel a neurológiai vizsgálat nem mutatott rendellenességet, továbbá majd a gyógyszeres terápia ezen is segít. Alig várom! De hétkor összeesek a csalódottságtól és a kimerültségtől. Éjszaka nyugtalanul és izzadva alszom, úgy sejtem, hogy az újabb prednisone-tól, de azt is érzem, hogy a lábam viszont némiképp javul, és ha ez is attól van, akkor legyen így!   

Dag 7

Reggel nagyon jólesik a fürdés az átizzadt éjszaka után, és az is, hogy már nem minden pillanatban szúr és sajogat a lábam, a tüdőm pedig nem fáj. Basszus, tényleg ennyire egyszerű, ha kapok elég szteroidot, akkor jól vagyok? Ijesztő is ugyanakkor… Mindegy. Alig bírom kivárni a reggelit, olyan éhes vagyok. Végre megérkezik az újabb adag prednisone-nal egyetemben, és mire végzek velük, egészen jó kedvem lesz. A metothrexate-ot is meghozzák egy órával később, azt is beveszem, aztán lemegyek az újságoshoz, és szerzek egy angol nyelvű Marie Claire-t, a tegnap esti kínlódásból tanulva (hihetetlen, de tényleg kiolvastam az internetet, legalábbis a számomra bármennyire is érdekfeszítő részét).

Ma megint zajlik az élet, mire visszaérek, már jönnek is értem és visznek a röntgenbe kontrollra. A gyógyszertől egyelőre semmi bajom hála istennek, és a lábam is bírta a sétát. Minden rendbejön?

A hétvége viszonylag eseménytelenül telt, de csak holland viszonylatban. Mert itt nem hagyják az embert teljesen lógva arra a két napra sem. A bronchoszkópia előzetes eredményei már péntek délután megvoltak, kiderült, hogy semmilyen fertőzés nincs a tüdőmben, minden tünetet a Churg-Strauss okoz, ígyhát az orvosom még aznap este elrendelte a szteroidos lökésterápiát, 1000mg-gal, három napon át, így hasznosítva a hétvégét. Valamint kijelölte az ügyeletes kolléganőt, aki mind szombaton, mind vasárnap meglátogatott, és nem cask rámnézett, hanem kikérdezett figyelmesen, meghallgatta a tüdőmet, és minden kérdésemre volt ideje válaszolni.

Ezt leszámítva más dolgom nem volt, ettem, pihentem, és fogadtam a családomat mindkét délután. A szombat különösen jó volt a gyerekeknek, mert itt a kórházban akkor rendezték meg a dolgozók családjának a Mikulás-ünnepséget, és így nekik is volt szórakoztató program, meg én is le tudtam menni velük, és együtt örültünk a nagy cukorünnepnek meg a Piet-eknek. Vasárnapra már cask a szokásos kis játszótér maradt, de a gyerekek ott is jól elrohangáltak, legalább valami változatosság volt ez is a többi naphoz képest, és nem is zavartak vele senkit.

Más kérdés, hogy a lábam mindkét nap úgy megfájdult estére, hogy nem tudtam tőle elaludni, muszáj volt bevennem fájdalomcsillapítót. Aminek viszont kellemes mellékhatása, hogy teljesen kiüt, úgy alszom tőle, mint a bunda, és reggel is az a nyugodt, fáradt szendergés, amiben már régóta nem volt részem.

B viszont nagyon kivan, és bár mindez teljesen betudható a jelenlegi extreme helyzetnek, amiben szerintem tök jól helyt áll, mégis ő azt sugallja, hogy a létező legnagyobb borzalomban él és nála szörnyebb emberi lény nincs jelenleg. Alapvetően nagyon sajnálom és megértem őt, mert tudom milyen nehéz 0-24-ben a gyerekekkel és milyen nyomás nehezedik ilyenkor az emberre. Ugyanakkor néha előtolakszik az a gonosz kis gondolat a fejemben, hogy hú de megérdemli ezt! Viszont mégis aggódom érte is, a gyerekek miatt is, szeretnék hazamenni. De azt is érzem, hogy cask úgy fogok tudni meggyógyulni, ha ezúttal tényleg nem veszek irreálisan nagy terhet a hátamra, legalábbis nem azonnal. Nem fogom többé kizsigerelni magma, és neki sem hagyom, hogy ezt tegye.

Az éjszaka sem telt eseménytelenül. Végül valahogy elaludtam, és négy óra alvás után már majdnem boldogan ébredtem, amikor belémnyillalt a fájdalom, és mire a nővérke megérkezett, már zokogtam. Kaptam még egy fájdalomcsillapítót, és akkor váratlan dolog történt. Egyrészt el tudtam megint aludni, másrészt amikor reggel felébredtem, a fájdalom csak nagyon lassan tért vissza, és sokkal gyengébben. És teljesen hullafáradtnak éreztem magam, és kiválóan elszundikáltam az ágyban. Mintegy szedált állapotban, nyugodtan vártam az esedékes bronchoszkópiát.

Lehet pedig hogy most kellett volna izgulni. Ugyanis ami következett, az minden várakozásomat felülmúlta. Az érzéstelenítés még úgy ment, ahogy vártam, utána viszont lefektettek. Aki még nem volt ebben a helyzetben, az nem tudhatja, hogy a köhögés és a légszomj fekve mindenféle vizsgálat nélkül is súlyosbodik, én ráadásul Mo-on még először ülve csináltam végig ezt – meg is lepődtem, hogy nem is olyan szörnyű, mint vártam.

Amikor az embert először szembesítik vele, hogy mi ez a vizsgálat, nyilván a legrosszabb dolgokra gondol, hiszen nagyon nehéz elhinni, hogy ledugnak egy csövet a tüdődbe mégsem fogsz megfulladni. Aztán ledugják és nem fulladsz meg, még csak nem is félsz attól, hogy meg fogsz fulladni, és bár valóban nem kellemes az egész, de túlélhető bőven.

Viszont a módszerek ezek szerint változatosak. Itt, miután lefektettek az vizsgálóasztalra, ezzel rögtön megemelték az adrenalinszintemet, betojtam, na. Ráadásul a doki még a kezét is felajánlotta, hogy megfoghatom, ez már tényleg minden volt csak megnyugtató nem. Ezek után ledugták a csövet, és egy darabig még igyekeztem a kedves asszisztens szemébe nézve elhinni, hogy minden rendben van, és nyugodtan vegyem a levegőt. De amikor először elöntötték a tüdőmet a folyadékkal (ezt kiszívva tudják meg, hogy milyen anyagokból van túl sok odabenn), éreztem, hogy a vízbefulladás kábé milyen halál lehet. Ekkor kezdtem a doki kezét nagyon durván szorítani, majd fejrázva, lábbal kapálódzva a tudtukra adni, hogy alighanem megölnek most engem. Erre ők is rázták a fejüket, hogy dehogyis, hát itt mérik az oxigén-szintemet, minden oké. Ez csak egy érzés, fogadjam el. Kiszívták a folyadékot a tüdőmből, nem lett sokkal jobb, viszont balgán azt hittem, hogy legalább mindjárt vége.

Nem volt vége, éppencsak hogy lenyugodtam, mikor újra beöntötték – na ekkor kezdődött az, amire nem vagyok büszke, de ki kell írjam magamból. Csak azt vettem észre, hogy újabb emberek érkeznek lefogni a kezeimet és a lábaimat, meg asszem a fejemet is, mert emberfeletti erővel próbáltam szabadulni. Teljesen bepánikoltam. (Egyszer azért majd érdekelne, hogy vajon minden beteg ezt csinálja-e?) Ők meg mondogatták, hogy minden rendben, nyugodjak le, fogadjam el ezt az érzést. WTF? Az agyam maradékával én is tudtam, hogy minden pánikreakció csak tovább rontja a helyzetet, de nem bírtam leállni, az ösztönök átvették az uralmat.

És még mindig nem volt vége. Újabb kiszívás, és forduljak legyek szíves az oldalamra. És megint jött a folyadék. Ekkor már arra is képes voltam, hogy a kapálózás és rángatózás közben még hörögve ismételgessem, hogy “I can’t breathe, I can’t breathe” so that they fuckin understand, de senki nem segített.

Valahogy mégis vége lett. Csak sírtam és hörögtem és köhögtem és sírtam és még mindig nem kaptam levegőt. Erre az a kedves asszisztens megkönyörült rajtam és megmérte az oxigént megint, látta, hogy tényleg gáz van, pontosabban nincs elég gáz, és adott egy kis pluszt az orromba. Így is eltelt vagy tíz perc, mire elhittem, hogy nem fogok meghalni. És még vagy egy óra, mire abbahagytam a sírást.

A holland kórház olyan, mint a magyar – mármint orvosok és nővérek vannak benne meg betegek. De ahol vannak, az nem egy lepukkant borítékozós koszfészek, hanem egy tiszta, praktikus, újszerű létesítmény, ahol már minden szolgáltatásért fizettél – a biztosítónak, transzparens díjszabással.

Az adatfelvétel során, amely privát szobában, pontosabban tárgyalóteremben történik, innivalóval kínálnak.

Bár egyágyas szoba nincs a biztosításomban, a kétágyas és a négyágyasok közül igyekeznek megtalálni a legmegfelelőbbet, méghozzá azt is figyelembe véve, hogy a süket tévé-ordíttatók lehetőleg egy helyre kerüljenek, és aki nem süket, az ne kerüljön oda.

Mindenki bemutatkozik, az orvos, a nővér, az ebédszállító, és mind angolul is beszélnek. Mindenki kedves és segítőkész.

Az ebéd persze egy korrekt magyar reggelinek felel meg, a maga három szelet kenyerével, felvágott-sajt-lekvár feltéttel, koffietjével. De jóllakok tőle.

Jön egy orvos a reumatológiáról, megvizsgál, általános kikérdezés. Jön az én dokim, levesz vért a tüdőfunkció-vizsgálathoz. Jön egy tüdőgyógyász, ő is kikérdez, sőt, ő az első, aki a korábbi leleteim iránt is érdeklődést mutat. Holnap pedig egy kollégája bronchoszkópiát is csinál. Hú de jó, bár tudom, hogy szükséges, de azért félek is egy kicsit.

Jön egy nővérke, és teljes értetlenséggel veszi tudomásul, hogy sem fantát, sem másmilyen cukros üdítőt nem kérek.

A lábam zsibbadása miatt nem tudok aludni, és más dolgokkal is csak nehezen tudom elterelni a figyelmemet. Amúgy meg úgy érzem magam, mint aki csúnyán megfázott vagy influenzás – lepukkant, nyűgös, fáradt állapot.

Are you expecting visitors today? Ha-ha. Ha várok is, nyilván hiába. Na azért ez nagyon szar. És még csak három óra telt el, mi a fenét fogok csinálni itt? Minden tervem cask úgy működne, ha egy kicsit jobban lennék.

A szomszédom egy teljesen magatehetetlenük fekvő nő, mondjuk beszélni tud, és szerencsére nem velem akar. De amúgy örülök, ha behúzzák kettőnk között a függönyt, mert szörnyű látványt nyújt. Szeretném azt hinni, hogy én még nem tartok itt, és nem is fogok.

De szenvedek a fájdalomtól és a zsibbadástól. Lemegyek a földszinti büfébe, micsoda kaland, és eszem egy cseresznyés vlaai-t – ettől sem lett jobb. Vettem buborékos ásványvizet – na ettől egy kicsit jobb. A fél1-es ebéd után 5-kor megérkezik a vacsora. Ezt sosem értettem, hogy miért adják ilyen korán a kórházakban, ezek szerint itt sincs másként. Csak annyiban, hogy itt a meleg étel van 5-kor, szóval az ember nem teheti félre, hogy majd normális időben megeszi, hanem meg kell enni, mert elviszik. Megettem, finom volt amúgy.

Jó lett volna pihenni, de a szomszéd nő teljes rokonsága, bár nagyon kulturáltan, de ott volt, több mint három órán keresztül. Nem lehetett nyugodtan szenvedni. Mikor végre elmentek, összeszedtem a bátorságomat, és kértem a nővértől fájdalomcsillapítót a lábamra. Adott paracetamolt. Micsoda meglepetés, nem használt semmit.

Vártam egy órát, és hívtam a nővércsengőt. Még jó hogy azért a halálomon nem voltam, mert negyedórába tellett, mire felbukkant. Kértem valami más gyógyszert, hogy végre aludhassak. Hosszas várakozás megint, állítólag az orvossal konzultáltak, mindenesetre egy óra múlva hoztak valami erősebb gyógyszert. Az se használt semmit, de nem csak a lábamra, a többi fájó pontra sem. Cataflamot akarok! Vagy morfiumot! Vagy egy normális masszázst – lehet hogy még az is jót tenne. De nem történt semmi, fájt tovább.

Azért becsületükre legyen mondva, hogy elkezdtek kérdezgetni, hogy hogy meg mint, de miután nem kékül még a fejem és nem vesztettem el az eszméletemet, ezért ebben a mátrixban nem komoly a dolog. Felemelték az ágyam fejrészét, ennyi. Nem hibáztatom őket, de felfogtam, hogy nincs mit tenni. Nem alszom még pár napig.

Sétáltam egyet a folyosón, pocsék volt és unalmas. Fáj a sarkam a menéstől. És éhes vagyok, lehet hogy még befalok mindent éjfél előtt, mert utána nem ehetek, holnap bronchoszkópia. Ami még rosszabb, hogy nem is ihatok. Szívesen gondolnék a gyerekekre, hogy értük kell kibírni, de akkor meg sírnom kell. Nem hogy erős nem leszek, hanem inkább gyenge.

Éhes vagyok és fáradt. Megpróbálok aludni.

Már majdnem végigtúráztam az összes orvosomat a költözés előtt. Nem is rossz eredménnyel: a vérkép kis fvs magaslattal együtt is normálisnak mondható, a CT sem mutat infiltrátumot, bár állítólag mindkét tüdőm "kissé emphysemás." Ez nem jól hangzik, viszont senki nem kapta fel rá a fejét, szóval nem lehet annyira vészes sem. Továbbra sem tudom, miért köhögök ilyen sok hurutot, de erre sem kapták fel a fejüket a dokik. Remélem nem csak azért, mert még nem haldoklom... A lényeg viszont, hogy hosszú idő után újabb kísérlet következik a szteroid-adag csökkentésére. A HO javaslata alapján 2mg/1 hónap lesz a menet. Csak szépen, lassan. 

Egy olyan fajta, amilyen már régen nem volt, és egy olyan para, amilyen szintén rég nem volt. A csontsűrűség-vizsgálat enyhe romlást mutatott az első csigolyában. Hiába az összes többi csont rendben, azért a két év folyamatos szteroidszedés nem múlt el nyomtalanul. A kétségbeesésem, a "soha többé görkori?" vagy "görkori az első törésig?" dilemmája határtalan mélységbe próbált taszítani. Minden erőmmel ellenálltam.

Aztán a reumatológián azt mondta a doknő, hogy ez nem vész egyáltalán. Szükségem volt erre az infóra, hogy nem, tényleg nincs még itt a dráma ideje. Ennek ellenére nagyon szeretnék már leállni a szteroiddal, és nagyon remélem, hogy ami utána jön, kicsit legalább jobb lesz ennek a meggyötört testnek. 

Pedig milyen jól esett leülni végre ebédelni!

Először csak az tűnt fel, hogy hirtelen sajogni kezdett a tenyerem a hüvelykujjamnál, mint amikor megerőltettem. De nagyon hamar jött utána az az összetéveszthetetlen viszketős érzés. Majd a köhögés. A másodpercenként érezhetően csökkenő tüdőkapacitás, ami valahol 50%-on megáll, talán csak hogy hagyjon felfogni a helyzetet. 

A helyzet amúgy elég világos volt: már megint allergiás rohamot kaptam valami kajára. Talán a bébikukorica, mert a többi elég ártalmatlannak tűnt... Most már mindegy. A bébi - egyelőre - alszik, első körben próbálkozzunk kalcium-pezsgőtablettával. Na jó, akkor kettővel. Végülis tíz percig még kibírom, azalatt muszáj hatnia. 

Nem hat. B később azt mondta, ilyen rohamoknál veszett fejsze nyele. Még jó, hogy itt a tuti a gyógyszeresdobozkámban, hát akkor lássuk a jó öreg szteroidot! 32-t be is nyaltam a reggeli 8 mellé, és vártam. 

Először csak annyi történt, hogy a bébi felébredt. Kábé tíz percig próbáltam a normális anya látszatát kelteni, kevés sikerrel, láttam a félelmet a szemében, így befeküdtem az ágyba szoptatni őt, úgyis majdnem itt volt az ideje. Ez a póz, bár a tüdőmet nem szabadította fel, viszont elálmosított. Félelmetes álmosság ez, ilyen lehet, amikor valaki az eszméletvesztésbe zuhan. Ezt nem engedhettem meg magamnak. 

De megint szerencsém volt. A kicsi megnyugodott, én pedig röpke félóra múltán kezdtem visszatérni a valóságba, nyilván amiatt, hogy hatott a gyógyszer, és rendesen kaptam levegőt. 

Innentől minden ment szépen tovább a maga útján, mintha mi sem történt volna. 

Nem is lett olyan vészes... Az immunológus tényleg egy főnyeremény, biztatott, hogy szerinte semmi visszafordíthatatlan nem történik, ezért átmeneti szteroid-emelés, és a szoptatás mindenekfelett való elsősége a lényeg. Aztán majd beszélünk a további gyógyszerekről, ha a lányom etetése függetlenedik a testemtől. Érdekes, hogy még a szteroid mellett is sokkal egészségesebbnek mondják a szoptatást, mint a tápszert.

Amúgy a vérképem sem lett nagyon rossz, most "kistünetes" állapotban vagyok, és hát a hathónapos kizárólagos szoptatást már ki is pipálhatom - nem rossz!

Most az a nagy kérdés, hogy akkor féljek-e? Hülyeség, de néha tényleg bevillan, hogy meddig tudom felnevelni a gyerekeimet? Most vagyogatok, de meddig lehet ezt csinálni? Meddig lehet szteroidot adagolni fel és le, illetve mi van, ha nem jön be az a gyógyszer, amit helyette adnának? És egyáltalán, mikor kérjem? A kicsit még szoptatom egy hónapig biztosan, utána viszont adjam fel, vagy húzzam ki még egy fél évig, de akkor azt a félévet magamtól veszem el? 

Jaj de sok kérdés, mielőtt 28-án megint megyek az immunológushoz. Akihez még a vérmes reményekkel jelentkeztem be, hogy talán jól vagyok. És most rosszabbul, vagy mégse? Doktor úr...

Nem lehet állandó betegségtudattal élni, de homokba dugni a fejem sem. Hol a határ? (Na tessék, megint csak egy kérdés.)

Már megint ugyanaz a nóta: fehérvérsejtek és eozinol sunyin emelkedik a gyógyszeradag-csökkentés minden apró rezdülésére. A lelkemre már stabilizátort tettem, az már nem rezdül, csak rezignált. 

Már megint nem gyógyultam meg. Most üldözhetem az immunológust, hogy nem rehabot, hanem kemót kérek. Nem lesz itt kegyelem. 

Szerencsére az összes doki szabadságra ment júliusban, így kaptam egy kis haladékot, hogy szembenézzek az újonnan erősödő betegségemmel. Mégis, nagyon nehezen veszem rá magam, hogy ismét orvoslátogatásokat szervezzek. Welcome back, strucc.

Szép tüdőkép, szép remények, ég veletek. Nem tragédia, de a 4mg nem működik. Már megint köhögök meg minden.  

Jaj de rég nem volt ilyen! Illetve volt, csak sok-sok gyógyszer mellett... A legutóbbi vérképem mintaszerű, igazán, mintha nem is az enyém volna. Nagyon izgatott lettem, már csak egy légzésfunkció hiányzik, és ha lehetne tovább csökkenteni a gyógyszereket, az igazi (pszt, csoda) lenne!

A gyógyszerekből is: 

http://bit.ly/kILW8b

Ha lehetne kérni, minimum ebben az állapotban szeretnék megmaradni még sokáig. Bár mindenki, ijesztgetett, hogy szülés után rosszabb lesz, hát nem - hanem jobb. Alig szedek gyógyszert, mégis simán vágtatok fel a negyedikre babástól. A köhögésem szinte semmi. Az orrom némi antibiotikumra fog szorulni, de ez az orvosi szakvélemény, szubjektíve oké. A hathetes nőgyógy kontroll még csak jövő héten, de nem lesz baj ott se. 

Most akkor mi van, mindjárt meggyógyulok?!

Hát ez lett a napja: 2011. április 10. Ezt senki más nem döntötte el helyette, ő akarta így, hogy anya hadd rakjon rendet csütörtökön, hadd vegyen ruhákat pénteken, hadd főzzön finomat és menjen el a tesóval vasútmodell-kiállításra szombaton. Aztán éjszaka egyre gyakoribb jelzésekkel ébresztgetve őt, hajnali ötkor "kipukkantsa a lufit".

Miután félálmos apjával tisztáztuk, hogy nem csőtörés van, hanem ez most AZ, és megvigasztaltuk a sokkos állapotban lévő ötévest, nagymamástul, elindultunk a kórházba. Egy kicsit meglett az én akaratom is, meglett a romantika, aztán meglett a dokiké, és Tamara mégiscsak császárral, de mégiscsak egészségesen megszületett, 10 óra után nem sokkal.

Betegen szültem egy egészséges gyereket. Betegen megadtam magam annak az érzésnek, hogy tényleg nem kísérthetem tovább a sorsot, nekem nemhogy otthonszülés, de még egy nyomi mécses sem fog jutni. Viszont, a bébi egészséges, akárcsak a többi kis haverja az átlátszó dobozokban a csecsemőosztályon: semmi jele a kilenc hónapnyi szteroid-kúrának, semmi jele degenerációnak.

Úgyhogy, míg én a gyönyörű, incifinci újszülöttet bámulom, és ismerkedünk, a dokik mind veregethetik a vállukat, és mindenki boldog, mert ez egy csoda... 

Asszem a belgyógyászaton is az utolsó látogatást tettem tegnap: kisfiammal ráadásul, akivel másfél órát kellett a váróban tölteni. Jól tűrte, de én már azt nem, amikor a doki pont előttünk vette ki a kávészünetét, és mikor szóvátettem, közölte, hogy akkor legfeljebb még másfél órát várunk a gyerekkel. Valószínűleg nem él már az anyja, ez a szerencséje. 

Amúgy újabb módosítás a diétán, de a cukrom alapvetően stabil, és stabilan probléma. Este ki is borultam, mert igaz nincs már sok hátra, de most hirtelen nagyon belefáradtam az állandó tervezgetésbe meg számolgatásba.  

A labor még vashiányt is mutatott, ismét előkerült a Maltofer mint csodafegyver. A bébi meg elvan, mint a befőtt, esze ágában nincs kijönni. 

Nem gondoltuk volna 7-8 hónappal ezelőtt, de még talán januárban sem, hogy lehetséges idáig eljutni, mégis sikerült. Múlt héten elkezdődtek az utolsó viziteim: az utolsó látogatás a tüdőgyógyászaton, a háziorvosnál, tegnap pedig megvolt az utolsó ultrahang is. Most már csak a klinikára kell bemászkálnom hetente kétszer, illetve még, ha megérem, egy FOG vizit lesz 15-én. 

Ami az eredményeket illeti, nagyon rendben vannak. A tüdőm tök jól van (naná, 20 meg 16mg medroltól mindig is jól volt, de hát lényeg hogy alig köhögök), megvannak a táppénzes papírok és a tartalék gyógyszerek. Az ultrahang egy 2.8 kilós babát mutatott, picike fejjel és jó sok hajjal, látszólag teljesen egészségesnek, és megszületésre késznek. Igaz, az előző hegem jól elvékonyodott, de hát mindegy, állítólag úgysem ezen múlik csak a császár, és a mai rosszul alvós éjszaka után valami azt súgja, nem kell már a csodában reménykedni amúgy se. 

A fiam beleegyezett a visszaszámlálásba a karácsonyváró vonat segítségével: ő tehát 24-ről megy visszafele, felkészítve a kicsi lelkét a megváltoztathatatlanra. Aminek egyébként is sűrűsödnek a jelei, a lakást lassan beborító babacuccok révén. Tulajdonképpen mindenünk megvan, ami kell az induláshoz, ezek szerint a lelki békénk is. 

Most már nagyon gyorsan peregnek a napok! Hála a tavasznak... Érdekes módon, ahogy közeledik az idő, úgy leszek egyre nyugodtabb, a türelmetlenségnek vége, már tudok örülni annak, aminek kell: hogy itt mocorog egy jó nagy élet a hasamban. Már alig fér a bőrömbe, és az izgalmam jóleső és nekiálltam újult erővel takarítani...

...illik posztolni! Döbbenetes lelkierőm és az eképpen körülöttem áramló csíí meghatotta a szülészdokit! Legutóbbi találkozásunkkor ugyanis elismerte, a 100% a császármetszésre kicsit túlzás, meghagyhatjuk azt a halvány esélyt, hogy a gyerek ezúttal magától, ún. rakéta üzemmódban óhajt távozni anyja hasából. Ez esetben pedig nem fog előkerülni a kés, hurrá!!!

Persze hozzátette, hogy semmilyen komplikációt nem kockáztat meg, de így az egész végre számomra is elfogadhatóvá, racionálissá vált. 

És az új mantra: meg kell bocsátanom magamnak, ha nem sikerül maximálisra teljesíteni a tervet, bármi legyen is az ok. 

Ahogy telik az idő, emelem a tétet. Negyven nap előtt egy kicsivel, tegnap sikerült allergiás rohamba kergetnem magam, vélhetően a remek sárgabarack-aszalítótól. Megállíthatatlan köhögés, levegőért kapkodás, majd a Ventolin adta pár perces szünetben a tüdőgyógyász felhívása, aki egy újabb marok szteroid bevételét javasolja, az inhalálók mellé. 

Némi hatásszünet után elmúlt, persze hogy. Így jutottunk 8mg-ról ismét 24-re, és az eltelt időben azon is elgondolkodhattam, hogy mennyire nem megnyugtató dolog ilyenkor egyedül lenni, meg hogy mi is a mentők száma? 

És akkor most már tényleg ne kérje rajtam senki számon, hogy elegem van. Még mindig túl sok idő van hátra.