Már egy ideje megint rosszul vagyok. Pedig annyira szeretnék jól lenni. Szeretnék erős lenni, és a gyerekeim szemébe nevetve, mosolyogva köszönteni őket reggel, vinni iskolába, játszócsoportba. De csak köhögök, fulladozom, a mosolyom torz, mert legszivesebben az ágyban kucorognék egész nap, semmit sem csinálva. Vagy élném az életemet, de úgy, mint az egészségesek.

Már voltam dokinál, igen. Fiatal, szimpatikus, hozzáértő reumatológus, elküldött egy csomó vizsgálatra. De nyilván világéletében mindig kapott levegőt. Az orvosin meg amúgy is azt tanitják, hogy az a beteg van rosszul, akit a mentő hoz be. És persze értem én, jobb úgy megcsinálni a vizsgálatokat, hogy szarul vagyok, mert akkor legalább látszik valami. És értem én, hogy minden vizsgálatot újra meg kell csinálni, hiszen azt itt csinálják, és nem a Balkánon.

Na de ez a majdnem három hét, csak ez telne el. Mert én meg drogos vagyok, és a drogomat akarom. Illetve még több drogot. Vagy egy másik drogot. Mert akkor van levegő és van élet. De most csak a 13 nap hátralévő idő van.

Már megint nem találom a középutat. A hagyományos orvoslás szerint beteg vagyok, mert igy alakult a génjeimben, és meg kell engem gyógyitani, vannak erre gyógyszerek. A természethivők szerint magamat betegitettem meg, és magamat kell meggyógyitanom, csak hozzáállás kérdése. Biztos vagyok benne, hogy mindegyikük világéletében mindig kapott levegőt.

Én meg nem kapok levegőt, és olyankor nehéz pozitivan gondolkodni, vagy szabadulni a betegségtudattól. Egyrészt lassan, türelmesen ki kéne várni, mig a testem meggyógyitja önmagát, másrészt élni kéne az életet. Egyrészt a gyógyulás első lépése az elfogadás, másrészt nem szabadna elfogadnom, hogy beteg vagyok, mert már maga a gondolat is betegit.

Na és még ilyen kérdésekből ezer. Várom a válaszokat, türelmetlenül-türelmesen.