Pedig milyen jól esett leülni végre ebédelni!
Először csak az tűnt fel, hogy hirtelen sajogni kezdett a tenyerem a hüvelykujjamnál, mint amikor megerőltettem. De nagyon hamar jött utána az az összetéveszthetetlen viszketős érzés. Majd a köhögés. A másodpercenként érezhetően csökkenő tüdőkapacitás, ami valahol 50%-on megáll, talán csak hogy hagyjon felfogni a helyzetet.
A helyzet amúgy elég világos volt: már megint allergiás rohamot kaptam valami kajára. Talán a bébikukorica, mert a többi elég ártalmatlannak tűnt... Most már mindegy. A bébi - egyelőre - alszik, első körben próbálkozzunk kalcium-pezsgőtablettával. Na jó, akkor kettővel. Végülis tíz percig még kibírom, azalatt muszáj hatnia.
Nem hat. B később azt mondta, ilyen rohamoknál veszett fejsze nyele. Még jó, hogy itt a tuti a gyógyszeresdobozkámban, hát akkor lássuk a jó öreg szteroidot! 32-t be is nyaltam a reggeli 8 mellé, és vártam.
Először csak annyi történt, hogy a bébi felébredt. Kábé tíz percig próbáltam a normális anya látszatát kelteni, kevés sikerrel, láttam a félelmet a szemében, így befeküdtem az ágyba szoptatni őt, úgyis majdnem itt volt az ideje. Ez a póz, bár a tüdőmet nem szabadította fel, viszont elálmosított. Félelmetes álmosság ez, ilyen lehet, amikor valaki az eszméletvesztésbe zuhan. Ezt nem engedhettem meg magamnak.
De megint szerencsém volt. A kicsi megnyugodott, én pedig röpke félóra múltán kezdtem visszatérni a valóságba, nyilván amiatt, hogy hatott a gyógyszer, és rendesen kaptam levegőt.
Innentől minden ment szépen tovább a maga útján, mintha mi sem történt volna.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.