Az éjszaka sem telt eseménytelenül. Végül valahogy elaludtam, és négy óra alvás után már majdnem boldogan ébredtem, amikor belémnyillalt a fájdalom, és mire a nővérke megérkezett, már zokogtam. Kaptam még egy fájdalomcsillapítót, és akkor váratlan dolog történt. Egyrészt el tudtam megint aludni, másrészt amikor reggel felébredtem, a fájdalom csak nagyon lassan tért vissza, és sokkal gyengébben. És teljesen hullafáradtnak éreztem magam, és kiválóan elszundikáltam az ágyban. Mintegy szedált állapotban, nyugodtan vártam az esedékes bronchoszkópiát.

Lehet pedig hogy most kellett volna izgulni. Ugyanis ami következett, az minden várakozásomat felülmúlta. Az érzéstelenítés még úgy ment, ahogy vártam, utána viszont lefektettek. Aki még nem volt ebben a helyzetben, az nem tudhatja, hogy a köhögés és a légszomj fekve mindenféle vizsgálat nélkül is súlyosbodik, én ráadásul Mo-on még először ülve csináltam végig ezt – meg is lepődtem, hogy nem is olyan szörnyű, mint vártam.

Amikor az embert először szembesítik vele, hogy mi ez a vizsgálat, nyilván a legrosszabb dolgokra gondol, hiszen nagyon nehéz elhinni, hogy ledugnak egy csövet a tüdődbe mégsem fogsz megfulladni. Aztán ledugják és nem fulladsz meg, még csak nem is félsz attól, hogy meg fogsz fulladni, és bár valóban nem kellemes az egész, de túlélhető bőven.

Viszont a módszerek ezek szerint változatosak. Itt, miután lefektettek az vizsgálóasztalra, ezzel rögtön megemelték az adrenalinszintemet, betojtam, na. Ráadásul a doki még a kezét is felajánlotta, hogy megfoghatom, ez már tényleg minden volt csak megnyugtató nem. Ezek után ledugták a csövet, és egy darabig még igyekeztem a kedves asszisztens szemébe nézve elhinni, hogy minden rendben van, és nyugodtan vegyem a levegőt. De amikor először elöntötték a tüdőmet a folyadékkal (ezt kiszívva tudják meg, hogy milyen anyagokból van túl sok odabenn), éreztem, hogy a vízbefulladás kábé milyen halál lehet. Ekkor kezdtem a doki kezét nagyon durván szorítani, majd fejrázva, lábbal kapálódzva a tudtukra adni, hogy alighanem megölnek most engem. Erre ők is rázták a fejüket, hogy dehogyis, hát itt mérik az oxigén-szintemet, minden oké. Ez csak egy érzés, fogadjam el. Kiszívták a folyadékot a tüdőmből, nem lett sokkal jobb, viszont balgán azt hittem, hogy legalább mindjárt vége.

Nem volt vége, éppencsak hogy lenyugodtam, mikor újra beöntötték – na ekkor kezdődött az, amire nem vagyok büszke, de ki kell írjam magamból. Csak azt vettem észre, hogy újabb emberek érkeznek lefogni a kezeimet és a lábaimat, meg asszem a fejemet is, mert emberfeletti erővel próbáltam szabadulni. Teljesen bepánikoltam. (Egyszer azért majd érdekelne, hogy vajon minden beteg ezt csinálja-e?) Ők meg mondogatták, hogy minden rendben, nyugodjak le, fogadjam el ezt az érzést. WTF? Az agyam maradékával én is tudtam, hogy minden pánikreakció csak tovább rontja a helyzetet, de nem bírtam leállni, az ösztönök átvették az uralmat.

És még mindig nem volt vége. Újabb kiszívás, és forduljak legyek szíves az oldalamra. És megint jött a folyadék. Ekkor már arra is képes voltam, hogy a kapálózás és rángatózás közben még hörögve ismételgessem, hogy “I can’t breathe, I can’t breathe” so that they fuckin understand, de senki nem segített.

Valahogy mégis vége lett. Csak sírtam és hörögtem és köhögtem és sírtam és még mindig nem kaptam levegőt. Erre az a kedves asszisztens megkönyörült rajtam és megmérte az oxigént megint, látta, hogy tényleg gáz van, pontosabban nincs elég gáz, és adott egy kis pluszt az orromba. Így is eltelt vagy tíz perc, mire elhittem, hogy nem fogok meghalni. És még vagy egy óra, mire abbahagytam a sírást.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.