De hát nehogy már én megússzam. A kisfiam aránylag lájtos "fáj a hasam-ja" és a hírek a kószán keringő hányós vírusról elég volt ahhoz, hogy én is két napra beadjam a derekam - illetve a gyomrom. 

Ami egyébként bikaerős, ezért is volt olyan megdöbbentő, hogy most nem akart működni, és csak csikart kitartóan, reggeli hányásokkal fűszerezve. Ekkora pocakkal ez már egyáltalán nem fogadható el normálisnak. Arról a pánikról nem is beszélve, amikor az jutott eszembe, hogy vajon a szokásos gyomorrontás elleni praktikák működhetnek-e szigorú szénhidrát-diéta esetén. 

Végül kiderült, hogy nagyjából igen, de tényleg htb-nek kell lenni hozzá: pirítós és főtt krumpli, ebben a kimért adagban, még nagyon molyfing-létet generál, vagyis gyakorlatilag csak a majszolás idejére tud felkelni az ember, azon kívül fekszik, és tényleg alszik. 

Ma már jobban, egész emberi kajákat gyűrtem le, és még egyszer sem hánytam. 

Igen, hivatalosan még ennyi nap van hátra, és nem, már sokkal régebb óta vágom a centit, csak most jutott eszembe kiblogolni. Úgy lesz, hogy tízesével megyünk, mert az elegáns. (Az, hogy a bébi most berúgott a bordáim közé, nem tudom, hogy pozitív vagy negatív vélemény akar lenni.)

Hogy mi van még előttem, abba belegondolni is rossz, így hát inkább abba gondolok bele, hogy miket győztem már le. Sikerült megtartani a bébit, rámondták, hogy nem lesz alapból genetikai hibás, és azóta is jól veszi a mindenféle vizsgálatból álló akadályokat. Biztos, hogy megvan minden testrésze, ami kell, és a létfontosságú szervek mind kiválóan működnek. Túlélte a rengeteg köhögést és a gyógyszereket.

Én öt hónapot végig tudtam dolgozni, és ebből elég sok ideig eltitkolni magát a terhességet, míg a megfelelő pillanat el nem érkezett, hogy bevalljam. Képes voltam végigcsinálni a karácsonyt és az újévi bulit, ami B-nek annyira fontos volt. Képes voltam a megfelelő pillanatban lefeküdni a kanapéra, és így óvni meg a gyerekemet a (nagyon) koraszületéstől. Képes vagyok két hónapja nem dolgozni, és a háztartásbeli szerepben egész jókat is alakítottam ezalatt. És mindössze most, a hétvégén kaptam csak egy kisebb idegösszeomlást. 

Folytonos egészségügyi problémáimat, ha nem is rezzenéstelen arccal, de jól tűröm, és mindeközben még tudom lelkileg támogatni a munkanélküliségtől egyre zavartabb férjemet. Ja és a nagyobbik gyermekemet, aki némileg idejekorán kezd kamaszodni. 

Azt már nem is tudom, hogy a majdnem egy hete meglévő új tünetem, a fél süketülést előidéző fülkürthurut éppen segít vagy hátráltat a túlélésben. 

Még nem volt preeklamsziám, vérzésem, fulladásos rohamom, és egyelőre az inzulint is megúsztam. A negyvennél azt szeretném írni, hogy a józan eszem is megmaradt. 

Igazából mindig is hajlamos voltam azt gondolni, hogy a G féle otthonszülős társaság  voltaképpen hippik és varázslók gyülekezete, akik a jó ég tudja, miért akarnak újra ősközösségben élni. De most lassan el kell ismernem, hogy az ő kollektív tudatuk felszínre hozott néhány nagyon is fontos igazságot - amellett, hogy továbbra sem szülnék sosem otthon, makkegészségesen sem. 

Viszont a szülész szakma tényleg maga lehet a maffia, legalábbis amilyen hatékonysággal végigviszi az akaratát, és ki tudja, amilyen eszközökkel is. Az illúzióim, így a második gyerekem születését várva, a második szülészt (és a sokadik nőgyógyászt) fogyasztva, sorra vesznek el minden találkozással. A barátnőim történetei sem azt bizonyítják, hogy érdemes lenne tovább keresgélni. 

Mert ugye van ez az álomkép a terhes nő fejében, amit a női lapok cikkei és az internet végtelen információdömpingje alapján kialakít magában, hogy van választási lehetősége. Ezt a gondolatát megosztja az orvosával, az orvosok meg egymással, és azok rájönnek, hogy gáz van, mert minden rendelőben ezt történik. Valamit tenni kell. 

Összeülnek, és kitalálják, hogy a nők tökre megnyugszanak attól, hogy ha a kritikus pontoknál igazat adnak nekik, a feleségeikkel is így van ez, és így tesznek. Már nem kapnak frászt a szülési terv, a dúla és a gátvédelem szavaktól. Ilyenkor empatikusan bólogatnak, mert jól tudják, hogy a szülőszobában farkastörvények uralkodnak: akinek a kezében a szerek és műszerek, azé a hatalom az önkívület pillanataiban. 

A nő csak akkor jön rá a turpisságra, amikor a) be van kötve a katéter és tolják a műtőbe, b) a fájdalomtól ellenkezi se tud, úgy repesztik és vágják és injekciózzák. A végén pedig meghallgathatja, milyen önző, az egészséges végeredménynek (ti. a gyereknek) már nem is tud örülni. 

Arra is megvannak a módszerek, ha a nő esetleg kérdezne. Ilyenkor be kell dobni egy ideillő és kellően rémisztő problémát, mely szülés közben léphet fel, kicsit ecsetelni, hogyan halhat bele a gyerek és/vagy az anya, majd mélyen hallgatni arról a tényről, hogy ez a nők hány tízezrelékét érintheti. Miért is kéne partnernek tekinteni, ha egyszer csak egy hormonális hullámvasút hol rémült, hol euforikus utasáról van szó? 

Szóval választás nincs, nekem pl menni kell megint a kés alá, mert csak. Más kérdés, hogy fizetni ezúttal nem fogok érte, mint ahogy több gyereket szülni sem ebben az életben. 

Rémesen hosszú ez a terhesség. Nekem egyértelműen elegem van az összes fulladós, köhögős, cukorbetegséges és egyéb élményből (mi jöhet még?), de kénytelen vagyok pszichésen ellentmondásos üzeneteket küldözgetni a tudatalattimnak, szegény baba meg gondolkozhat, mi legyen. 

Az érdekek ugyanis családon belül ellentétesek: nekem, most hogy elértem a tényleg-már-csak-alig-kritikus 32. hetet, az lenne a legjobb, ha holnap megszülhetnék. Mindegy, hogy, csak ide a babával hamar. De sajna a másik felem, a családfenntartás összes terhével a nyakában, ellenben munka nélkül, még a gondolatra is frászt kap, hogy a következő havi fizetés biztos tudata nélkül lépjen a szülőszobába. 

Asszem ez patthelyzet. 

A legrosszabb a betegségben, és még az oly' várt terhességben is, hogy szép lassan elvész minden, amiről azt hittem, én vagyok. 

Régebben büszke voltam arra, hogy fáradtságot és sokszor pénzt sem kímélve egyedi, színes ruhatárat állítottam össze, amit lépten-nyomon dicsérnek és faggatnak miatta. Nekem az utóbbi időben se pénzem, se időm nincs arra, hogy az átlagosan csinosnál többet hozzak ki magamból, a férjemet viszont megállítják az utcán és lefotózzák, hogy milyen különlegesen néz ki. 

Régebben a frizurám is egy jele volt annak, hogy nem vagyok tucatlény, és ehhez nem kellett zöldre festetnem, elég volt egy jó vágás és egy jó szín, jól karbantartva. Most az anyukák - talán hamis - önfeláldozásával teszem magam e tekintetben a sor végére, és hordom a hosszú barna hajam, amivel nagy néha azért még eljutok a fodrászomhoz. Aki időközben a férjemmel legjobb-barizik és készítik hónapról hónapra neki az új LOOK-ot nagy cinkosan.  

Régebben imádtam (majdnem) mindent, ami mozgás. Ha éppen nem görkoriztam, akkor aerobikoztam, futottam, súlyzóztam, röplabdáztam, vagy legalább olvastam arról, hogy milyen klassz is a testünk és hogy lehet még klasszabb. Most beteg vagyok és terhes és annak örülök ha megállás nélkül fel tudok jönni a negyedikre, vagy eljutok lihegés nélkül az óvodáig, minden más orvosi tiltás és nyilvánvaló fizikai korlátok közé szorítva. Eközben legalább minden másnap csillogó szemmel kell hallgatnom, hogy ő milyen jót edzett, mennyit nőttek az izmai és a súlya, és milyen csodálatos hatással van rá a testmozgás. 

Régebben még arról is volt pár vitánk, hogy ő miért ír cikkeket: nagy ritkán belevágott, a végtelen számú barátja valamelyike megpromotálta, és egy perc alatt többet ért el, látszólag legalábbis, mint én hosszú évek munkájával. Ilyenkor kiborultam, hogy legalább ezt hagyja már meg nekem, a szeretett szakmámat, amiben van sikerélményem, ha ő nincs a közelben. 
 

Szerinte én attól vagyok különleges, hogy mindezt kihoztam belőle, és végre szuperpasi lehet. 

Nekem pedig ott vannak a gyerekek - igen, ezt látom, hogy jól csinálom, és egyébként is mérhetetlenül jó érzés általuk szeretve lenni. De az elmúlt harminckét évemből jópárat végigküzdöttem, hogy ne csak a gyerekeim által létezzek. 

Ellopja az életemet és én tátott szájjal hagyom, és irigy vagyok és sajnálom magam. 

Voltam. Tényleg, mintha attól, hogy nem írok, megszűnnének a problémák. Pedig, nem, sőt, volt bőven az elmúlt néhány hónapban.

Szóval ez lesz az újévi februári fogadalmam, hogy leírom, hátha ettől lesz jobb. 

Most éppen egy nagy hullámvölgy után, meg a nagyobbik bárányhimlője után az első csöndes nap, amikor nyugi van, és még pocakot napoztatnom is sikerült. A kicsi még mindig rendben, és két nap múlva megint mozizunk. Lélekpihenő. 

Csalódott vagyok. Úgy volt, hogy ma végre egy csomó kérdésemre választ kaphatok az új "tüneteimmel" kapcsolatban. (Hogy erre még beg is vagyok fazva, csak hab a tortán.) De nem, mert a doki átirányított egy másik dokihoz, hogy ő jobban ért hozzá. Remélem a baljós sejtelmem, mely szerint innentől fogva kezdődik a passzolgatás, nem válik valóra.

Azért ami jó, hogy csak csinált egy ultrahangot, és a legkisebb valóban ott van, ahol kell lennie, és úgy, ahogy kell: szívveréssel, megfelelő méretekkel.

Ami rossz, hogy ebből még nem következik, hogy a továbbiakban is jól lesz.

Ami pedig a legrosszabb, hogy ebből egyáltalán nem következik, hogy ő már a miénk. Még mindig nem lehet örülni, még mindig nem lehet reménykedni, még mindig nem lehet megosztani. Mert lehet, hogy két nap múlva a másik orvos kimondja rá a halálos ítéletet.
 

Mármint a terhességet, olyan pontosan követik egymást a tünetek. Persze olvasom is, de csak utólag, és mindig megdöbbenek, hogy tényleg tízpercenként pisilés, mellfeszülés, ájult hullafáradtság pattanások, puffadás, a megfelelő sorrendben, hétről hétre. Egyedül a hányingert hagytam ki, most is. De a felfázást nem, csak most az első pillanattól észnél vagyok és kúrálgatom - és nagyon remélem, hogy nem lesz rosszabb, mert az nagyon rossz. 

Amúgy az sem mellékes, hogy a légzésem semmivel sem gyengébb, amióta nem szedem az Imurant, pontosabban tényleg csak akkor nehezebb, amikor túl sokat eszem, és felpuffadok. Amúgy jól elvagyok a kis drogadagommal. Kaptam egy új inhalálót, az Alvescót is, kicsit szívdobogtatós de nem vészesen. 

Nagyon nehéz, erről még annyit sem beszélhetek, mint a szindrómámról. B azt mondja, hétfőig nem is gondolunk rá. De persze ő férfi. Mégis hogy vigyázzak erre a kis lényre, ha nem gondolok állandóan arra, hogy mi tesz jót vagy rosszat neki? 

Huh. Miután három orvos is a lelkemre kötötte, hogy semmiképp ne essek teherbe, és B-vel is megbeszéltük, hogy csalódottak vagyunk de türelmesek leszünk, elkezdtek jönni a jelek. 

Először csak a hiszti. Aztán a fájdalmas (bár elég dekoratívvá fejlődött) mellek. Aztán hogy nincs aminek lennie kéne. Aztán hogy: 'te nem érzed ezt a szagot?' 'Nem. Te viszont terhes vagy, most már biztos.' 

Aztán teszt - és két, teljesen egyértelmű piros csík. Hát itt van a második, akit annyira vártunk! És ha nem lenne ez az átkozott betegség, csak a tiszta, felhőtlen öröm lenne. Így viszont egyelőre aggódás és öröm, félelem és öröm, jajmilesz és öröm. És ezeket nem szabad elmondani senkinek.

Szerencsére egyelőre jól vagyok, jól vagyunk. Még csak hányingerem sincs, csak az ilyenkor normális fáradékonyság és derékfájás. Egy hét múlva ultrahang, addig is minden gyógyszer a minimumra: maradt a 8 Medrol meg az asztmasprék. 

Nem milliméter. Olyan, mintha egy egész fényévet léptem volna előre. 

Ilyen lehet a heroinistáknak: a legfegyelmezettebbek elég sokáig bírják 4mg-on, de elég csak egyetlen tablettával többet bevenni, és annyival szebb lesz a világ...

4mg-on is elvoltam, kaptam annyi levegőt hogy egy nyugdíjas életszínvonalát tarthassam. Ha üldögéltem szépen a széken, akkor csak a néhány óránkénti köhögőroham meg nyeldeklés emlékeztetett a betegségre. Tudtam dolgozni menni, de csak nagyon lassan. Fel tudtam menni a negyedikre, bár négyszer annyi idő alatt mint egyébként, és az érzést nem kívánom senkinek. A köhögést is meg lehet szokni. 

Na de most? Nem is köhögök egyáltalán. Nincs tele a tüdőm izékkel (legalábbis nem érzem). A lépcső sima ügy, és még egy kis könnyed sport is belefér. Most már van türelmem magamhoz. 

Jó tényleg, abbahagyom. Ez volt az utolsó (előtti) doki, akihez elmentem. De hát mindig azt akarom hallani, amit nem lehet.

Szóval nincs forradalmi újdonság. Bele kell törődni, hogy az van, ami most: szteroid és inhaláló és immunszupresszáns és kész. Meg a CF további lebegtetése, amitől hát ugye, irtózom.

És már megint jön egy baba (másnál), és megint sírok egy kicsit.  

A reggeli köhögőrohamok elég ijesztőek. A kicsi mondta is, hogy Anya, ha így köhögsz, soha nem lesz kisbabánk! Hát tényleg nem, mondtam, összeszedem magam. 

Testileg még úgy-ahogy ment is, de lelkileg most eléggé eldob az a tény, hogy senki nem tudja, mi legyen velem, és minthogy nyár van, nem is érdekli. Most nincs mibe kapaszkodni, az egyetlen megoldás a lehetőségekhez mérten legnagyobb ignorálás.  

Hú, ötletem nincs, hogy lehet ehhez a kérdéshez hozzászokni.

Pedig muszáj lesz, mert elképesztően köhögök, a legváratlanabb pillanatokban elmegy a hangom vagy annyira bereked, hogy sírni tudnék. Nagy kár, mert egyébként meg kezdenek helyrerázódni a dolgok. Például a hányingerem is elmúlt.  

Nem lesz második gyerekem? 

Könnyen lehet. Egy darabig azt mondtuk, hogy majd ha meggyógyulok. No, addig már nem állok fél lábon. 

Aztán jön az, hogy olyan jó lenne azt mondani, hogy én mindent kibírok, elviselek, és akkor megint lesz egy babánk és még az első gyerekem is nagyon örülne neki. 

Csak hát vissza kell szállnunk a földre. Mert legjobb esetben sem kismamatorna és pocakosdivat és terhesfórum, hanem fél év fekvés, begyógyszerezett magzat és programozott császár. Rosszabb esetben az ágyból nézem ahogy a család felneveli, legrosszabb esetben nem csak egy árvát hagyok, hanem rögtön kettőt. Akkor már inkább felnevelek egyet, és akkor ezzel a belső viharaim lecsitulnak.  

Aztán jön valaki, illetve _megint_ jön valaki, mert ugye abban a korban vagyunk, aki bejelenti, hogy _megint_ terhes. Természetesen gratulálok. 

Aztán igenis adok magamnak egy órát, és csak sírok. Akarom ezeket az órákat, mert elhinni nem lehet, csak elsírni, hogy ez történik, hogy elvesztettem a kontrollt a testem felett. Így pedig jó, és nincsen de, csak én és a fájdalmam. 

Itthon vagyok a gyerekemmel, a szokásos gyerekbetegségek egyike és persze a távmunka mint a work-life balance lényege, hogy a munka mindig egyensúlyban van. 

Nálam az egyensúly ma reggel még egy hányással is kiegészült. Ha fizikai munkás lennék, már rég leszázalékoltak volna. Így viszont visszaültem szépen a géphez, és dolgozgattam még egy kicsit. Sőt, még néhány kiadós köhögésre is jutott idő, amíg a másik szobában a legótűzoltók eloltották a tüzet. 

Lényeg, hogy nem okoztam fennakadást B ünneplésében. Halkan odasúgtam neki, hogy van egy kis problem, de mindjárt megoldom, és kiosontam a teremből. 

Eltöltöttem röpke 10 percet (30-nak tűnt) a vécében köhögve, fulladozva, aztán a laborban még további 20 percig vakargattam a vörösre duzzadt tenyeremet, és ásványvizet kortyolgattam. Aztán minden rendben volt megint. 

Az az átkozott pezsgő, amit direkt azért vettem, mert az alkoholtól már tudom, hogy mindig rosszul vagyok. 

 És a legfrissebb infó, hogy mit nekem 100 mg Imuran meg 4 mg Medrol naponta, plusz az orrspray, úgy tüsszögök reggelente a füvektől, hogy öröm nézni. 

Régen is mindig ugyanebben az időben jött, június közepén, csak akkor még más bajom nem volt. 

Miután három hete ellopták a gépem, és a regisztrált emailemhez sem férek hozzá, kénytelen voltam újra legyártani ezt a blogot. Szerencsére a régi bejegyzések megvoltak, átmentettem.  

2009.12.22. 23:30

Arról volt szó, hogy hamarosan elhagyhatom a szteroidot.

Arról volt szó, hogy megint normálisan fogok lélegezni.

Arról volt szó, hogy megint normálisan fogok kinézni.

MEG VOLT ÍGÉRVE.

Ehhez képest alig néhány nappal a legutóbbi jó hírek (és a flegma telefon, de mit számított ez akkor) után, megint jön. Vasaló a mellkason. Fulladás.

Igazából attól ijedek meg, hogy milyen rezignáltan veszem tudomásul. Nézzük a gyakorlati teendőket, melyik orvost hívjuk fel először? Valószínűleg ebbe kapaszkodom, hogy ne őrüljek meg. Egyet tudok biztosan, hogy B nem tudhatja meg. Még nem.

Aztán kicsit bepánikolok mégis, mert rájövök, hogy PA-t kell először felhívnom, márpedig ez akkor ez a "naugyeénmegmondtam" hívás lesz, akár kimondja szó szerint, akár nem. De meggyőzöm magam, hogy akkor sem döntöttem volna másképp, kellett egy esélyt adni ennek a megoldásnak, és hogy hiába mondta meg, úgyis segítenie kell a továbbiakban is.

Nyilván most sem tud mást mondani, mint akkor, de januárig kapok haladékot. Addig mehet a jól bevált drogom, kicsit nagyobb adagban.

Aztán felhívom SzK-t, sajnos ő sem lepődik meg, tenni meg most tényleg nincs mit, legalábbis újévig. Rá kell pihenni: engem a rohadt Medrol biztos átvisz az újévbe, nekik meg hátha a pihenéstől lesz valami jó ötletük.

Ami a családomat illeti, nem hiszem, hogy B el tud viselni még egy csapást, különösen amellett, ami ma érte őt, és ami az elmúlt 8 év munkáját veszélyezteti.

Küzdenem kéne az életemért, ehelyett halálos fegyelmezettséggel azt próbálom megsaccolni, vajon hány éves koráig láthatom a fiamat felnőni. És megint a szokásos: nem is a meghalástól rettegek, mert tudom, hogy milyen sokáig életben lehet tartani manapság valakit mindenféle módszerekkel. Na de az milyen már, feküdni egy kórházi ágyban csövekkel, és elvárni a családtól, hogy heti egy délutánban zanzásítva adják már elő az életüket. Nincs semmi, ami ennél jobban megrémiszt.

És bár nagyon kedves a sok barát, aki azt mondogatja, hogy minden rendben lesz, az orvosoktól sajnos egytől sem hallani hasonlót. 
 

 2009.12.11. 14:49

Mivel mindenki azt hiszi, hogy eü dolgozó vagyok, ezért nem árt kicsit felturbóznom a szaktudást, és egy kisszótárt elkezdeni összeállítani a leggyakrabban használt kifejezésekből.

A szép lassan csökkentsd például azt jelenti, hogy havonta kell váltani a gyógyszeradagot.
 

 2009.12.11. 05:12

Szerdán kiderült, hogy a röntgen és a légzésfunkció szerint, 8mg-gal tulajdonképpen jól vagyok, objektíve semmi jele annak, hogy kiújulóban lenne a betegség.

De hogy ne örüljek annyira, miután végigrohangáltam a fél várost MASZKBAN, estére olyan torokfájásom lett, hogy még, és azóta sem igazán javult a helyzet.

Most pont jó lenne az időzítés egy tüszősmandulagyulladáshoz, mikor ma délután végre megkezdeném a jól megérdemelt szabadságot...
 

2009.12.07. 15:49

"Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy a családunk állja a sorozatos egészségügyi kihívásokat, és az elmúlt másfél évben egyetlen embert sem veszítettünk" - nyilatkozta JMA, autoimmun-beteg és családi probléma.

JMA rendszeresen megjelenik a betegsége miatt elengedhetetlen szűrővizsgálatokon, és az újból megjelenő köhögést is méltósággal vegyes önmarcangolással veszi tudomásul. Párja fájdalmát és tehetetlenségét látva pedig csak félig szakad le a feje a szomorúságtól.

A család mindhárom tagja be van oltva az új típusú szupergyilkos vírus ellen, így joggal remélhetik, hogy egy esetleges megbetegedés esetén a lélegeztőgépre kapcsolva akár egy hét alatt is felépülhetnek a kórból.  

2009.12.01. 12:29

Ma reggel megint az a tompa fájdalom a tüdőmben, ami már vasárnap is kiborított, csak akkor még a fáradtsággal magyaráztam. Nem tudom, miben reménykedjek.

Pedig a szerdákat eddig mindig vártam, ezzel a nappal szoktam csökkenteni a szteroidot. Ebbe a napba kapaszkodom, de igazából azt a napot várom, amikor visszaváltozom. Csak most akkor lesz-e ilyen nap?

Most kicsi szusszanás van a munkában, így tudok megint orvoslátogatni, megyek vissza tüdőklinikára is tesztelésre jövő héten, most pénteken meg a FOG-hoz. Talán lesz időm elolvasni a sorstársaim biztató szavait is. Rámférne.

B-vel már nagyon unjuk, hogy akárkivel szóba kerül a betegség, mindenki azzal jön, hogy jó, de. Jó, de azért milyen szép életetek van. Jó, de van egy gyereketek. Jó, de ezt ki kell bírni. Jó, de majd a tested is megint a régi lesz, ha abbahagyod a gyógyszerszedést. Értem én, hogy pozitív gondolatokat szeretnének átadni, de miért kell mindenáron mondani valamit?

Miközben mindenki az influenzától retteg, én attól, hogy így maradok, szilikonos arccal, merev vállal, plusz jónéhány akaratlan kilóval, na és a beteg tüdőmmel.  

2009.11.21. 22:11

Ennél sokkal jobban kell törődnöm a betegségemmel. Sajnos attól, hogy mégsem írok a blogba, nem szűnt meg létezni, és egyre több a mellékhatás. Az érzelmi. Azon meg tényleg hátha segít, hogy írok.

Az amerikaiak konyhakész gondolataitól sokszor nekem is feláll a szőr a hátamon, de ha egyszer ők legalább elég nagy piac ahhoz, hogy a CSS betegekkel is foglalkozzanak, hát örüljünk annak, hogy legalább van mit mondaniuk a betegségemről. Szóval most a US CSS társaság honlapját olvasgatom, és van egy pár gyakorlati jótanácsuk.

A gyakorlati jótanácsok arra jók, hogy eltereljék a figyelmet arról az őrjítő gondolatról, hogy tehetetlen vagy.  

2009.09.17. 11:34

Hétfőn befekszem a kórházba. Egy hétre. Ki is vettem szabadságot.

Nem lett végül arcüreggyulladásom, simán kijöttem a náthából.

PA doktornő pedig beleegyezett a "gyengébb" terápiába, pulzus szteroiddal és utána kiegészítésnek Imuran.

És már megint rosszabbul vagyok, tegnap levegőért kapkodtam, ma fáj a tüdőm. Drukkolok hogy pszichés legyen ez az egész, mert elég ijesztő.