A legrosszabb a betegségben, és még az oly' várt terhességben is, hogy szép lassan elvész minden, amiről azt hittem, én vagyok. 

Régebben büszke voltam arra, hogy fáradtságot és sokszor pénzt sem kímélve egyedi, színes ruhatárat állítottam össze, amit lépten-nyomon dicsérnek és faggatnak miatta. Nekem az utóbbi időben se pénzem, se időm nincs arra, hogy az átlagosan csinosnál többet hozzak ki magamból, a férjemet viszont megállítják az utcán és lefotózzák, hogy milyen különlegesen néz ki. 

Régebben a frizurám is egy jele volt annak, hogy nem vagyok tucatlény, és ehhez nem kellett zöldre festetnem, elég volt egy jó vágás és egy jó szín, jól karbantartva. Most az anyukák - talán hamis - önfeláldozásával teszem magam e tekintetben a sor végére, és hordom a hosszú barna hajam, amivel nagy néha azért még eljutok a fodrászomhoz. Aki időközben a férjemmel legjobb-barizik és készítik hónapról hónapra neki az új LOOK-ot nagy cinkosan.  

Régebben imádtam (majdnem) mindent, ami mozgás. Ha éppen nem görkoriztam, akkor aerobikoztam, futottam, súlyzóztam, röplabdáztam, vagy legalább olvastam arról, hogy milyen klassz is a testünk és hogy lehet még klasszabb. Most beteg vagyok és terhes és annak örülök ha megállás nélkül fel tudok jönni a negyedikre, vagy eljutok lihegés nélkül az óvodáig, minden más orvosi tiltás és nyilvánvaló fizikai korlátok közé szorítva. Eközben legalább minden másnap csillogó szemmel kell hallgatnom, hogy ő milyen jót edzett, mennyit nőttek az izmai és a súlya, és milyen csodálatos hatással van rá a testmozgás. 

Régebben még arról is volt pár vitánk, hogy ő miért ír cikkeket: nagy ritkán belevágott, a végtelen számú barátja valamelyike megpromotálta, és egy perc alatt többet ért el, látszólag legalábbis, mint én hosszú évek munkájával. Ilyenkor kiborultam, hogy legalább ezt hagyja már meg nekem, a szeretett szakmámat, amiben van sikerélményem, ha ő nincs a közelben. 
 

Szerinte én attól vagyok különleges, hogy mindezt kihoztam belőle, és végre szuperpasi lehet. 

Nekem pedig ott vannak a gyerekek - igen, ezt látom, hogy jól csinálom, és egyébként is mérhetetlenül jó érzés általuk szeretve lenni. De az elmúlt harminckét évemből jópárat végigküzdöttem, hogy ne csak a gyerekeim által létezzek. 

Ellopja az életemet és én tátott szájjal hagyom, és irigy vagyok és sajnálom magam. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.